A Milánó-Torino autópályáról letérve az 1960 m magasan lévő Pont nevű- néhány épületből álló- kis település megtalálása bizonyult az első nagy feladatnak. Késő délután van mire elérjük. A parkolóban sehol egy autó, ember, csak néhány róka szédeleg ennivalót keresve. Nem tűnik túl nagy kihívásnak, hogy még ma este elérjük a Vittorio Emanuele menedékházat. A szintkülönbség 700 méter.
Az óránkra nézve azonban már csak sötétben történő megérkezésre számíthatunk. Túrasíinkkel ráállunk egy határozottan jó irányba vezető nyomra. A fenyőerdőből kiérve nagy sziklatömbök között vezet az utunk, ahol egyre több hegyi kecskével találkozunk. Bármilyen gyorsan is haladunk tudjuk, hogy a szürkület leple alól már csak a sötétségbe vezet az utunk. Fekete felhők gyorsítják a sötétedés rítusát, és a nem várt sűrű havazás kiradírozza előttünk a követendő nyomokat. Minden tájékozódási képességünket igénybevéve, fejlámpával, nagy hópelyhek társaságában érjük el a menedékházat. Már késő este van. Az ebédlő meghitt melegsége azonban feledteti velünk az elmúlt órák nehézségeit.
A kora reggeli ébredést sajnos nem követi indulás. Szakad a hó, és a lehullott mennyiségből ítélve egész éjjel esett. Csak délutánig bírjuk a tétlen nézelődést az ablakon át. Akklimatizálódás képpen felbaktatunk egy sziklás gerincen 3000 m fölé. Másnap reggelre tiszta időre ébredünk, lenyűgöző az elénk táruló érintetlen fehérség. Gyors leltár a hátizsákokban: firnvas a kemény hóra, hágóvas a jeges szakaszokhoz, kötélgyűrűk, pruszikzsinórok. Némi ital, csoki. Jégcsákányt nem hoztunk, talán nem is fog kelleni, nyugtatjuk magunkat. Több csapat indult reggel a házból,van már előttünk nyom. Egy lapos hófolyosóban tologatjuk a síket felfelé. Balról hosszan kísér minket a tegnap már megismert sziklagerinc. A folyosóból kiérve, jobbra fordulva hatalmas hólejtő érintetlensége tekint ránk. Átvesszük a nyomrakás szerepét. A reggeli frissességben jól haladunk felfelé, a mély hó megtartja a síket a fordulókban is. A tiszta égben látszik még a hold halvány félkoszorúja. Megfordulva érintetlen havas lejtők hivalkodnak. Bármelyikre oda tudom képzelni magunkat, amint rajzoljuk az oly sokszor gyakorolt íveket. De ez nem a képzelgés ideje, szélfújta firnes szakaszra érünk, ahol figyelmünket a kicsúszás ellen kell felhasználnunk. Felkerülnek a lécekre a firnvasak is.
Már 3600 m körül járunk. Határozottan jobbra tartva elénk tárul a csúcsra vezető meredek szakasz. A színe szinte rémületet okoz. Kéken világít a távolból. E kék szín tudtunkra adja, hogy az elmúlt havazás eredményét a szél letakarította gleccser jegéről. Gyönyörű függő gleccserek mellet haladunk el, és latolgatjuk a sível történő csúcsra mászás esélyeit. Talán egy órája, hogy megláttuk a jég kékségét, és már itt állunk alatta, biztosra véve, hogy nincs tovább a sílécekkel. Fájó szívvel lecsatolunk, s a lécek helyére felkerülnek a hágóvasak. Minden lépést figyelmesen kel meglépni. Biztonságot adna, ha a botok helyett jégcsákány lenne a kezünkben. A jéglejtőn áttraverzálva sziklára érünk, ahol néhány mászólépés után a teljes valóságában ott áll előttünk a Madonna szobor.
A Gran Paradiso legmagasabb pontjára rögzítették. 4060 m magasan vagyunk, a kilátás lenyűgöző. Lemászunk a csúcsszikláról, lépkedés lefelé a jéglejtőn, és jóleső érzés visszacserélni a hágóvasakat a már fókaszőr nélküli síkre. Elkezdődhet az örömteli lesízés. Változó a hó minősége és mélysége. A nagy sziklatömbök szélárnyékos,porhavas lejtőit szélfújta firnes szakaszok váltogatják. A menedékháznál megállunk, magunkhoz vesszük a ledepózott holmijainkat, majd folytatjuk az ívek rajzolgatását. Egy szűk kuloár megsízésével elérjük az erdőhatárt. Lassan a látótérbe kerül az autónk, és vidáman elemezzük, hogy milyen tartalmas volt az elmúlt néhány óra: 1300 méter szint mászása fölfele a menedékháztól, gyönyörködés a csodálatos panorámában 4000 méter magasságból, több mint 2000 méter szintkülönbség örömteli megsízése és még nincs vége a napnak…Irány Chamonix.