Aki évente hónapokat tölt a korszerű felvonókkal felszerelt sípályákon, és titokban lesi a pályán kívül magasodó érintetlen lejtőket, az tudja, milyen érzés vágyódni a felhők közé zárt érintetlenség meghódítására.
Ez az érzés vezetett a Pamír és Karakorum ölelésében található Kun-Lun hegyvonulatban magasodó Mustagh Ata 7546 méter magas csúcsára. Almaty repülőteréről Kazahsztánon és Kirgizisztánon keresztül autózva jutottunk el Kínába. A negyedik fárasztó autós nap után láttam meg a Mustagh Ata hatalmas tömbjét.
A teherautókkal már járhatatlan utakra érve, tevékre pakoltuk át felszerelésünket, hogy elérjük a 4050m magasan felépítendő alaptáborunk helyét. Kirgiz pásztorcsaládok jurtái közé vertük fel sátrainkat. A következő napokban elkezdődött a nehéz akklimatizáció. 5400 m-en az 1. tábor felépítése, majd fejfájós éjszaka az alaptáborban, egy éjszaka az 1. táborban, majd a 2. tábor felépítése 6100 m-en. Újabb éjszaka az 1. táborban, majd ismét irány a 2. tábor. Egyre erősebbnek éreztem magam és a vér besűrűsödéséből adódó fejfájás is megszűnőben volt. A gondolatot, hogy meg kellene próbálni feljutni a csúcsra, eltörölte az elkezdődő intenzív havazás. A 6100 m-en felállított sátramban ért az időjárás változás. Véget nem érő éjszakának tűnt – a szél rángatásától, majd a nagy mennyiségű hó súlyától megrogyott sátorban – 6000m fölött egyedül várni a hajnal fényeit. Egy megoldás maradt, lesízni az alaptáborba. A hó érintetlen volt és színe összeolvadt a felhők színével. A gleccser repedések közé érve, iránykeresésbe ment át a sízés, ahol már csak az emlékeimre hagyatkozhattam, hogy megtaláljam a biztonságos hóhidakat. Az alaptáborba érve, jó volt újra emberek között lenni, hiszen már ötödik napja voltam fenn a hegyen.
Három nap bizakodó várakozás és véget nem érő energiapótló étkezések után újra előbukkant a hegy. Gyönyörű volt, szikrázóan fehér új ruhájába öltözve, újra esélyt kapva a feljutásra. Egy éjszaka újra 5400 m-en az 1. táborban, majd elérve a 2. tábort, a napsütést felváltotta a bizonytalanságot jelentő sűrű hófelhő. Egész este havazott. Hajnali 2 órára terveztem az indulást a csúcsra. Hajnali 1-kor izgatottan lestem ki a sátramból, de a látvány elszomorító volt. Még mindig szakadt a hó. Visszahúztam a zipzárt a hálózsákomon, és úrrá lett rajtam az elkeseredés. Itt vagyok újra 6000m fölött, 1 napi járásra a csúcstól. Ha az időjárás ellenem fordul, újabb kísérletre már nincs lehetőség, három nap múlva lejár a mászási engedélyem. Mély álomba zuhantam vissza, melyből egy belső hang ébresztett, hogy nézzek ki a sátorból. Már hajnali fél 6 volt, nagyon hideg, de elállt a havazás és be lehetett látni a sátor fölötti lejtőt. Tudtam, hogy azonnal indulni kell. Lassan haladtam előre, léceim mélyre süllyedtek a friss hóban.
Már fent járt a nap, mikor 7000m fölé értem. A tudat, hogy egyedül vagyok ebben az érintetlenségben, egyre nagyobb erőt adott. Nagyszerű érzés uralkodott el rajtam, hogy néhány órán belül elérhető a csúcs. Az oda vezető hosszú lejtő nem volt meredek, hiszen az esésvonalat követve lehetett haladni fölfelé. Felhők nem voltak feletettem, de a mélyből minden oldalról próbáltak felemelkedni. Nagyon jó ütemben haladva tologattam a síket. Minden huszadik előretolás után kellett pihenőt beiktatni. Nagy gömbölyű hegyhát tetejére értem, innen balra fordulva egy lapos gerinc vezetett a csúcs piramishoz. Nem volt tovább. A legmagasabb ponton állva lehúztam a fókaszőröket a síkről, és próbáltam a tekintetemet végigvezetni a felvezető nyomon, mintegy rögzítve a lefelé vezető irányt. Néhány fotót készítettem, de a hátam mögött magasodó K2 tömbje már beleveszett a felhőkbe.
Tudtam, hogy azonnal indulni kell, hiszen a hó újra esni kezdett. Az örömteli nagy lesízés óvatos tapogatózásba ment át. Minden figyelmem a biztos lejutásra összpontosult. A feljöveteli nyomom helyenként még megtörte az összefüggő fehérséget. Ezt kellett keresnem és követnem. Kiemelkedek, megforgatom a síket és terhelem. Ez ilyen egyszerűen működik az Alpok lejtőin. Itt azonban 7000m felett fáradságos munkának tűnt. Diktáltam a ritmust magamnak, de minden második kanyar után az oxigénhiány és az egyre erősödő kimerültség pihenőre kényszerített. A végtelennek tűnt, hogy elérjem a 6100 m-en hagyott sátramat.
Már késő délután volt, mire egy hókupac jelezte sátram körvonalát. Még egy teát sem volt erőm főzni, csak feküdtem a meleg hálózsákomban, és jó volt elaludni a siker érzésével. Nem foglalkoztam a gondolattal, hogy holnap is kemény nap vár rám. A havazás nem állt el, s nehéz volt a felkelés és a sátorbontás. Súlyos hátizsákkal a hátamon indítottam el a síket lefelé. „Csak a jégtornyok és jégrepedések veszélyein legyek túl” – mondogattam magamban. Kétszer már sikerült az átsízés. Ha nagyon lassan is, de most is megvolt. Indulás után egy órával már az 5400 m-en lévő tábor fölötti széles lejtőn rajzoltam az íveket. Itt még magamhoz vettem néhány ledepózott felszerelést majd – a több napos havazás eredményeképpen – 4500m-ig le tudtam sízni. A lécek is a zsákra kerültek, s még 500m-t ereszkedtem le az alaptáborig.
Az öröm nagyon nagy volt, s hamarosan megkezdődött a hosszú utazás vissza Európába, a Dolomitok kényelmet jelentő sípályáira.