Skip to content

Túrasível a Dolomitokban

Van egy hely, amit “óramutatónak” hívunk. Egy hegygerinc, melyből úgy mered felfelé egy sziklatű, mint az óramutató 12 óránál. A Dolomitokban járunk. Februári napsütésben tologatjuk túrasínket felfelé, csak a fenyőfák kísérnek bennünket.

A sziklatű akkor látható, ha a Cadini-hegy tömbjét megkerüljük, jó egy órányi traverzálással. Utunknak ez a szakasza technikailag igen könnyű, mely lehetőséget ad gondolataink szárnyalására, és az elénk táruló hegyhad körbepásztázására. Jellemzően már most azt kutatjuk, hogy vajon melyik sízhető meg közülük… Az árnyékok egyre ritkábbak, végül eltűnnek léceink alól, átlépjük az erdőhatárt. Hófehér tengerbe érünk, melyet óriási sziklatömbök fodroznak fel. 2100 méteren járunk, amikor megpillantunk egy “szigetet”, a Rifugo Carpit. Éppen lakatlan, de nem is bánjuk, hisz nincs szükségünk a benne rejlő étel- és italkészletre. Körbejárjuk a házat, és melegséggel tölt el az egyik ajtón lévő “winter raum” táblácska, ami egy szobát takar ágyakkal és pokrócokkal felszerelve, menedékként szolgálva a hegyen ragadt téli vándorok számára.

Menni kell tovább, de innen már komoly hegymenetben. Már csak vékony sípóló a ruházatunk, a Nap dolgozik, csakúgy, mint léceink, melyek élével nyomot kell rúgni, hogy megkapaszkodjon a már foltokban jeges oldalakon. Kresbe haladunk, nehéz fordulókkal, míg fel nem érünk annak az előgerincnek a tetejére, ahonnan végre meglátjuk azt a kuloárt, melynek tetején ágaskodik “óramutatónk”. Két órája vagyunk úton, újra fel kell öltözni egy nagyon rövid lesízés miatt. Közeledve a célgerinc lábához, a hegy által ránk vetett hideg árnyék egyre nagyobb takarót húz ránk. A kuloár aljából felpillantva már tudjuk, hogy innen mi visszük léceinket tovább a csúcsra és nem ők minket. Felkerülnek a hátizsákokra, és síbotokkal a kézben másszuk ki a közel 60°-os hófolyosót, mely 2400 méter magasságban végződik. Aki még nem járt magasabb hegyek között, annak a lélegzetelállító látvány mellett a megdöbbentőbb élmény, a korábban soha nem hallott csönd. Ordít! Ennél csak a síző vándor szívének kalapálása és ereinek lüktető zaja hangosabb. Az emberiség létezésére csak az “óramutató” tövébe szúrt kis fakereszt és egy sziklarepedésbe bújtatott piros mécses utal. Hideg van. Villámgyorsan ledobjuk magunkról az átnedvesedett izzadságkidobót és beöltözünk a lesízéshez. A síkről lerántjuk a fókát, lezárjuk a kötéseket, megisszuk a “csúcsitalt”, s közben már a lesízés lehetőségeit latolgatjuk. Megugráljuk a gerinc túloldalán levezető kuloárt, ami egy óriási hóteknőbe torkollik. Cipőnkkel hasítjuk a porhavat, átérezve minden egyes ív megsízésének röpke élményét. Hiába próbáljuk elnyújtani a lesiklás örömét gyakori megállásokkal – egyszer minden út véget ér, de a síző vándor tudja, hogy mindig van Következő!!!